Játékteszt - Terítéken az Assassin's Creed Syndicate

Hol is kezdjem. Az Assassin’s Creed széria már nem ma kezdte „pályafutását”, hiszen első része még 2007. őszén jelent meg. A sorozat azóta megélt jót és rosszat, mély- és csúcspontot, és bár az alapelemek azóta is változatlanok (történetforma, harcrendszer, stílus, stb.), minden éven próbált a Ubisoft egy picit változtatni az előző részhez képest. Ennek eredményeképp a tavalyi, Unity címet viselő és a francia forradalom idején játszódó epizód 2014 talán legkatasztrofálisabb játéka lett. A történet elcsépelt, a játékmenet unalmas volt, a grafikus motor és a játéklogika pedig ontotta magából a félkészség rothadó bűzét. Folyamatosan jelentkező grafikai hibák, a képkocka-sebesség teljesen véletlenszerű zuhanórepülése, az eddigi leggyatrább mesterséges intelligencia és még sorolhatnám – aki nem találkozott vele, ajánlom, hogy keresgéljen utána, fölöttébb szórakoztató olvasmányokra és videókra fog akadni.

Részben a már tavaly is hét éves pályafutása miatt nem tudtam mire vélni ilyen mértékű hibák megjelenését a játékban: hét év elég kell, legyen, hogy egy grafikus motor és nyilván maga a köré épülő játék-franchise kinője gyerekbetegségeit. Idén már a nyolcadik évét tapossa a sorozat és… Vegyük sorra. Az AnvilNext 2.0 motor végre működik. Látványos azonban, mennyi elem kikerült belőle, egyszerűen lerí a motorról, hogy kidobálták a tavalyi verzióban működésképtelen sallangot (legalábbis nekem ez jött le). Ettől függetlenül a motor csodálatos, az 1866-os London látképe lenyűgöző, a külső és belső terek egyaránt részletgazdagok, és precízen kidolgozottak. Apró grafikai bakikba újfent sikerült belefutnom, de ezek korántsem voltak olyan jelentősek, mint a Unity esetében volt tapasztalható.

Az irányítást azonban továbbra sem sikerült megoldaniuk, az még helyenként kegyetlenül pontatlan. Volt, hogy a karakterem semmiképp sem azt akarta csinálni, amit én. Legtöbbször az automatikus fókuszálás okozza az ilyen irányításbeli hibákat, egyszerűen nem a megfelelő „célpontot” választja ki a játék. Ez mondjuk egy ökölharcban nem a legszerencsésebb, mikor counter-özés helyett felveszel egy hullát.

A mesterséges intelligencia továbbra is gyermekien egyszerű, elég könnyen túl lehet járni az ellenfelek eszén, viszont ha már egyszer bemértek, utána nem eresztenek egykönnyen. A londoni rendőrökkel különösen érdemes vigyázni, a kőfejűek és a templomosok nehézségi szintben általában elbújhatnak mögöttük. Annyit sikerült nehezíteni az ellenfeleken, hogy azok összehangoltabban támadnak. Aki ismeri a sorozatot, az tudja, hogy mindig pontosan egy ellenfél támad, itt sem lesz ez másképp, viszont amennyiben azok között van lőfegyverrel rendelkező is, az távolról lőni fog. Akár egyszerre több is. Ilyenkor figyelmeztet a játék, hogy be vagy mérve és az F gomb időben való megnyomásával kikerülheted a lövést. Elhibázva azonban jelentős mértékben veszít életet a karakter, így jó erre odafigyelni.

És az utolsó komponens: a történet. Mint azt már említettem, 1866-ot írunk és a helyszín London hatalmas városa. A felállás a szokásos, aszasszinként a templomosok ellen harcolunk, befolyásos, templomos érdekeltségű embereket, és templomos vezetőket kell likvidálnunk, miközben az Éden ereklyéket keressük. Ismerősen hangzik? Mivel az egész annak idején kitalált történet erre épül, ezen nem igazán lehet változtatni, vagy ha lehetne is, biztosan nem akarnak. A helyszín és a korszak mindig más, a karakterek változnak, a küldetések változ(hatná)nak. Nyilván ez még nem jelentené azt, hogy biztosan rossz lesz az aktuális epizód, de ha tényleg azt érzi a játékos, hogy semmi újat nem ad a korábbiakhoz képest, onnantól unalmas és elcsépelt lesz az egész. Szerencsére ez most nem így lett.

Meglepődtem. Komolyan, meglepett, hogy a Syndicate „működik”. Az ikerpár felváltva kapja a küldetéseket, amikor találkoznak, piszkálják egymást, szóval „igazi testvérekként” viselkednek, és ez feldobja az egész hangulatát. Mindeközben az alaptörténet küldetései a lehetőségekhez mérten változatosak, és bizonyos küldetéseket leszámítva eldönthetjük, melyikükkel hajtjuk végre. Emiatt alapvetően kétféle játékmódot kapunk: Evie a klasszikus, sunyulós Creed hangulat megtestesítője, Jacob a nyers erő híve. Időnként, hogy picit bonyolultabb legyen a helyzet, a játék rákényszerít, hogy bár egyértelmű, melyik stílust volna érdemes használni egy küldetés során, mégis a másik karakterrel végezd el. Közben azonban nem szabad elfelejtkezni a karakterfejlesztésről, de nem is lehet igazából, mert nagyon hamar elfogy a támadóerőnk, ha nem fejlesztünk folyamatosan. Emiatt a mellékküldetéseket nem lehet a legvégére hagyni, vagy egyszerűen átugrani őket, muszáj közben megcsinálgatni. Alapvetően három módon juthatunk extra XP-hez. Az első a klasszikus gyűjtögetés, rengeteg begyűjthető kacat található a térképen, meg nyilván rengeteg láda. A második lehetőség a terület-felszabadítás, London körzeteit egyenként, 9-12 db mini-küldetés formájában tudjuk kőfejű-mentesíteni. A harmadik pedig szintén ismerős lehet, különböző, az adott korban élő híres emberektől kapunk küldetéseket. Ez mindig is tetszett a Creed-ekben, most többek között Charles Dickens, Graham Bell és Charles Darwin lesz szövetségesünk.

Tartalom tehát bőven lesz, a történet sem rossz és bár a sorozat már kezdi kimeríteni minden tartalékát és egyre nehezebb lesz újat felmutatnia, mégis ez a rész most szerintem jó lett. Lehet csak a tavalyi lebőgéshez képest az, nyilván a második résztől vagy mondjuk az ismerőseim között oly népszerű Black Flag-től nem lett jobb és már nem is lesz soha, de különösen élveztem, hogy nem kellett órákig a grafikai beállításokat finomhangolni, hogy egyáltalán játszani tudjak. Nem lesz ez az epizód sem az év játéka, de még a hónapé sem, viszont a régi rajongóknak bátran ajánlhatom ezt a részt, aki pedig még nem ismeri a sorozatot, nyugodtan kezdheti ezzel, majd a végén gyorsan próbálja ki a 2009-ben megjelent második részt! :)

Komment írásához jelentkezz be
Bejelentkezés