Blackmoor - 1. fejezet

Előszó

Anya? – kereste édesanyját a kislány az éjszaka közepén felriadva. Alig négy éves lehetett, maciját szorongatva egy pici gyertya gyenge fényénél nyitott be szülei szobájába. – Anya – ismételte, s közben közelebb ment az ágyhoz. Az anyja még mindig nem válaszolt. Megpróbálta felébreszteni, ám amikor hozzáért anyja vállához, valami fura, meleg folyadékot tapintott ki. Vért. A kislány ijedtében elejtette maciját és sikítva rohant ki a házból.

1. fejezet

Selborne, 1843. október 13. péntek Ez a nap is úgy indult, mint az összes többi. Bár péntek volt és 13-a, így meglehetősen babonás mivoltom miatt a szokásosnál is idegesebben sürgölődtem az irodámban. Az asztalomon számtalan irat hevert, mind egy-egy lezáratlan ügy aktája. Óh, de hiszen be se mutatkoztam. Lawrence Cage nyomozó, Selborne kisvárosában dolgozom immár tizenkettő éve. Unalmas kisváros ez, szinte semmi komoly nem történik itt. Ugyanakkor az itt élő emberek nem tisztelik eléggé egymást, így bőven akadnak lopások, kocsmai verekedések, de semmi igazán említésre méltó. Miközben a mai nap feladatain gondolkodok, éppen kávémat szürcsölve olvasok egy tyúklopásról készült jelentést és nyugtalanságom ellenére sem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el rajta. Így tengetem mindennapjaimat selborne-i irodámban. De nem panaszkodom, ha egymást nem is, de engem megbecsülnek itt az emberek – vagy lehet csak félnek tőlem, mint a törvény kezétől -, van egy szép házam, családom, jó fizetésem. Hirtelen lecsaptam az aktát: elképesztő fejfájás tört rám. – Jól indul… - gondoltam. Pedig a java még csak most jött.

• Jó reggelt, uram!

– toppant be irodámba egy egyenruhás rendőr. De ez az egyenruha nem olyan volt, mint amilyeneket a selborne-i rendőrök hordanak, amelyet meglehetősen furcsának tartottam.

• Jó reggelt. Miben segíthetek?

– kérdeztem a homlokomat dörzsölgetve: a fejfájás csak nem akart múlni.

• Sürgönyt hoztam a blackmoor-i rendőrségtől.
• Mutassa

– elkezdtem olvasni a levelet, amiben az állt, hogy azonnal jelentkezzek a blackmoor-i főnyomozónál, a további információkat majd tőle megkapom.

• Azonnal? Mégis mi történt, ami miatt ennyire halaszthatatlan?
• Azt a parancsot kaptam, hogy nem mondhatok semmit. Kérem, jöjjön velem, kint vár minket a kocsi.

A fejfájásom kezdett elviselhetetlen méretet ölteni, de nem volt mit tenni, felhörpintettem a maradék kávém, vettem a kabátom és a tiszt után mentem.

A mindössze nagyjából három mérföldes utat hamar megtettük, és az októberi csípős hidegnek hála a fejfájásom is enyhült, aminek maradéktalanul örültem. Amikor megálltunk a rendőrség előtt, a főnyomozó már várt minket.

• Steven James főnyomozó, köszönöm, hogy eljött Mr Cage.
• Semmiség. De mégis, megtudhatnám, mi ez az egész?
• Természetesen… Nos, jöjjön, kérem az irodámba és mindent elmondok részletesen.

Ha azt hittem, az én irodámban van a lehető legnagyobb rendetlenség, hát nagyot tévedtem. Mr James irodája még az enyémet is felülmúlta! Asztalán néhány nyitott akta hevert rendezetlenül, amennyire el tudtam olvasni, mind valamilyen gyilkosságról készült, ráadásul meglehetősen friss dátumozással. Kezdett összeállni a kép.

• Nos, azért hívtuk ide, mert a segítségét szeretnénk kérni. Úgy tudjuk, Ön sokáig dolgozott a Scotland Yardnál, mint főnyomozó és specialitása volt a rejtélyes gyilkossági ügyek.
• Így igaz.
• Ez esetben a következő esetek biztosan érdekelni fogják. – a kezembe nyomott néhány aktát. Az elsőn a szeptember 15-ös dátum szerepelt. Beleolvastam az aktába és lassan éreztem, hogy falfehér leszek. Rémülten csuktam be.
• Ez valami vicc? – kérdeztem zihálva.
• Nem, sajnos nem. Szeptember 15-én kezdődött ez a gyilkosságsorozat. Az elkövető feltehetőleg ugyanaz a személy mind az öt esetben, legalábbis az azonos módszert tekintve.
• Szabályosan kivégezte az áldozatot! – csattantam fel még alig magamhoz térve a rémületből.
• Valóban. Felkavarta Önt az eset, úgy látom.
• Önöket talán nem?! Egyébként még… nem találkoztam ilyen esettel… ilyen brutális módszerrel. És az a jel, amiről írnak a jelentésben. Az egy ősi szekta jele. Ahogy ők nevezték magukat a „Tiszták Rendje” használta ezt a jelet. Egy szélsőségesen vallásos csoport volt, elszántan üldözték a protestánsokat, tömegével irtották ki azokat, akik a felekezethez tartoztak. De az a szekta már egy évszázada megszűnt!
• Ezek szerint mégsem. Maradhattak esetleg tagjai életben, vagy legalábbis egy az eszméjükkel azonosulni képes ember is lehetett.
• Nem, nem, az képtelenség, a szekta tevékenységét egy idő után már képtelen volt tovább tűrni az egyház és végül az üldözőkből üldözöttek lettek. Mindenkit máglyahalálra ítélt, aki szimpatizált a szekta nézeteivel.
• De mindez már régen történt. Azóta újra feléledhettek az eszmék.
• Adja az Isten, hogy ne így legyen… - végül rövid tanakodás után ennyit kérdeztem: - Láthatnám a helyszíneket?
• Természetesen.

Igazából nem tudtam, akarom-e látni a helyszíneket, illetve a holttesteket, de más választásom nem volt. Egy biztos volt, a fejfájásom már elmúlt – vagy legalábbis már képtelen voltam foglalkozni vele.

Komment írásához jelentkezz be
Bejelentkezés