Itt jársz most: Kezdőlap > Játéktesztek > Játékteszt - Terítéken a République

Szűrő megjelenítése

Játékteszt - Terítéken a République

Kezem ügyébe akadt egy újabb indie fejlesztésű játék, mely a République címet viseli. A meglehetősen érdekes koncepcióra épülő, eredetileg mobil (Android és iOS) platformra írt játék stílusát tekintve point-and-click action-stealth, mely első ránézésre nem tűnt izgalmas választásnak. Azonban várakozásaimat maximálisan felülmúlva újra bebizonyította számomra, hogy az indie fejlesztők a „nagyokkal” szemben továbbra sem sajnálnak időt és energiát belefektetni egy felejthetetlen élményt nyújtó játék fejlesztésébe.

République

A République első kiadása 2013-ban jelent meg, akkor még csak iOS platformon. Az összesen öt részre tervezett, epizodikus történet első része kellőképp felcsigázhatta a játékra azonnal lecsapó érdeklődőket, így egy évvel később az első három epizód már egyaránt elérhető volt Android és iOS rendszerre is. Közben már zajlott a fejlesztés Windows platformra is, melyhez a fejlesztők a Unity grafikus motor ötös verzióját választották. A Windows-ra készült kiadás Remastered alcímmel jelent meg és a Unity-t maximálisan kiaknázva – a többnyire zárt környezet ellenére – nagyszerű látványvilággal vértezte fel a játékot. A karakterek és a környezet kidolgozottsága hibátlan, nem sajnálták a textúrákra a tárhelyet, melyet jól mutat, hogy még a mobil platformra kiadott eredeti verzió mérete is, az eddig megjelent négy epizódjával közel négy és fél gigabájtra rúg. A negyedik epizód már egységesen jelent meg mobilra és PC-re, 2015. decemberében, az ötödik (záró-) epizódra még egy kicsit várnunk kell – egészen pontosan március 22-ig.

A történet szerint egy meg nem nevezett diktatórikus államban vagyunk, főhősünk pedig Hope, aki szökni próbál a Metamorphosis nevű létesítményből, ahol rajta és a hozzá hasonlóan ezen a helyen született embereken – őket „pre-cal” néven emlegetik – különböző kísérleteket végeznek. A pre-cal-ok egyébként nem is kapnak valódi nevet, Hope-ot például a 390-H kódnéven emlegetik, ő magának választotta ezt a nevet. Nyilvánvalóan ez esetben a „hope”, azaz „remény” szimbolikus jelentésű, ő és szökésének története lehet a diktatúra bukásának katalizátora – de ne szaladjunk ennyire előre.

Kapunk egy segítőtársat Cooper személyében, aki beépült a „prizrak”-ok közé – ők a hely mozgatórugói, őrei, tudósai, orvosai, szóval mindenki, aki ezen a diktatórikus helyen dolgozik, él. Cooper végig segíteni próbál Hope-nak (és a játékosnak) oly módon, hogy Hope telefonjához hozzáférve kommunikálni tud vele, tanácsokat tud adni, merre menjen, mit csináljon. Cooper fél felfedni az eredeti hangját, így szöveg-hang átalakítón keresztül hallhatjuk csak tanácsait (illetve olvashatjuk is közben). A játék igazi érdekessége azonban a nézetben és az irányításban rejlik.

Ugyanis az se nem FPS, se nem igazából TPS. Hope-ot a Metamorphosis biztonsági kameráin keresztül követhetjük, és kattintással utasíthatjuk, hova menjen, mikor, kit és hogyan támadjon meg – bár a támadások számát érdemes minimalizálni, meglehetősen gyenge a karakter, elég gyorsan le tudják fegyverezni. A kamerákon ugrálva beléphetünk egy speciális állapotba, ahol megáll az idő, és ekkor kiemelve láthatjuk a gyűjthető (gyűjtendő) elemeket, rejtekhelyeket, ellenségeket, ajtókat, stb.. Ekkor a szomszédos kamerákon át lehet ugrálni, fel lehet mérni a környező termeket – így kényelmesen tervezhető a következő lépésünk. Sajnos azonban csak néhány teremnyi távolságot lehet legfeljebb megtenni, mivel kapunk egy térerő-jelzőt mely, ha lenullázódik, már csak statikus zajt kapunk a kamerától. Átugorva egy másik terembe és „normál” állapotba visszalépve megfigyelhető a teremben levő őrök mozgása is, így nagyon jól tervezhető azok kikerülése. Természetesen, ha valami megzavarja őket, megváltozik az általános útvonaluk, illetve azt sem szabad elfelejteni, hogy ha messze vagyunk a karaktertől, közben pedig őt meglepi egy őr, a következő pillanatban csak azt fogjuk látni, ahogy elviszik egy cellába.

République

Mindez eleinte nagyon szokatlan volt, nem igazán tudtam, mit kezdjek ezzel a játékmechanikával. Céltalanul ugráltam egyik kameráról a másikra, idegenként hatott az egész, sőt egyenesen zavart ez a megoldás. Egy-két órányi játék után azonban rá lehet érezni a működésére, kényelmessé válik, szinte pattog az ember keze a billentyűzeten, teljesen tudatossá, és céltudatossá válik a kamerákon való „mászkálás”.

Mindeközben a kamera „képességeit” se felejtsük el fejleszteni, melyet a gyűjthető elemekért kapott pénzből tehetünk meg az ellenőrző pontokon (ezek egyúttal a cellák, ahova Hope-ok viszik, ha elkapják). Néhány hasznos extrát lehet így megvenni, mint például megzavarhatóak a kávéfőzők, riasztók, telefonok, melyek elterelik az őrök figyelmét, vagy épp megzavarható a kommunikációjuk, mellyel néhány másodperc egérutat nyerhetünk, vagy a térképen megjelenik az őrök pozíciója, és így tovább. A képességek jelentős részét szinte muszáj megvenni, mivel lesznek olyan területek, ahol azok nélkül csak önmagunkat szívatnánk. Ami nagyon fontos: ezek a képességek merítik a telefonunkat (lényegében a telefon a híd Hope és a kamerák között), így az ellenőrző pontokon fel kell tölteni, vagy elemet kell benne cserélni – utóbbit a játék néha nagyon készségesen dobálja hozzánk, néha meg nagyon nem. Másrészt a kamerán futó „szoftvert” fejlesztve mehetünk be a térkép magasabb szintű területeire – mely nyilván a végigjátszás szempontjából kritikus jelentőségű tény. A „frissítéseket” a küldetések során fellelhető speciális helyeken lehet megtenni.

A játékmenetet egyébként a „keresd meg ezt”, „menj ide”, „gyűjt ezeket” jellegű objektívek jellemzik, de alapvetően nem ad repetitív érzetet. Maga a játék hossza miatt sem lesz így, mivel az első négy epizód nagyjából 7-8 óra alatt végigvihető. Ugyanakkor találhatunk olykor titkos helyeket, a feljegyzésekben jelszavakat, hozzáférési kódokat, melyekkel extra pénzre, felszerelésre tehetünk szert – tehát bőven el lehet húzni az játékidőt. Időnként puzzle-öket is ad a játék, melyek egy része gyermekien egyszerű, néhány azonban megdolgoztatja a játékos agyát.

A harcrendszer meglehetősen egyszerű, lesz sokkolónk meg gázspray-ünk, illetve később már lesz taposóaknánk is – a fegyverarzenálunk nagyjából ennyiben ki is merül. Van olyan ellenfél, melyen egyiket vagy másikat nem lehet használni – pl. valamelyiken áramütés-álló öltözet van, a másikon maszk: nyilván ki lehet találni, melyik ellen melyik „fegyver” hatástalan. Mindenképp érdemes lesből támadni minden esetben, mert ha közelharcra kerül sor, csak a megfelelő „fegyvert” kiválasztva lehet esélyünk. Ha ekkor ráadásul egy másik őr észreveszi a támadást, a következő pillanatban már a cellában fogunk csücsülni – az addig megszerzett fegyverzetünk nélkül, mely visszaszerzéséhez ki kell rabolnunk a minket elfogó őrt.

Természetesen az ilyesfajta történet-orientált játékok esetén nem szabad elhanyagolni a játék fő komponensét – a történetet. Bár rengeteg a gyűjthető kacat, könyvek, írott- és hangfeljegyzések, azokra érdemes időt szánni. A történet egyébként is elképesztően jól komponált, egyes pontjain igazi érzelmi hullámvasút, és jó thriller-hez méltóan egészen idáig (negyedik epizód vége) nem sikerült teljesen választ kapnom a kérdésekre – ami egyébként percről-percre egyre több. Kínzó lesz a várakozás a záró-epizódig. Már csak abban kell reménykednünk, hogy nem jut ez a játék is az epizodikus játékok tipikus sorsára: valahogy az a fránya utolsó epizód sosem erőssége az íróknak. Hátha indie esetben ez is máshogy van. :)

A République-ot tehát mindenkinek csak ajánlani tudom. Akik akár a point-and-click, akár a lopakodós játékok hívei, azoknak egyenesen kötelező darab. Indie fejlesztés lévén már lassan nem is meglepő a minőség és a precíz kidolgozás, így garantált, hogy egyetlen perce sem elpazarolt idő.

Kommentek
Hozzászólok

Még senki nem szólt hozzá ehhez a bejegyzéshez.