Kisvárosi csendélet

Naplemente volt. A kisváros már lassan nyugovóra tért. Az ilyesfajta kisvárosokban ez megszokott naplemente táján. A nap lassan eltűnik, az élet megáll, csend és nyugalom borul az egyébként sem pörgő életvitelű városkára. Már csak néhány embert látni kint az utcákon, akik friss levegőre vágynak, főleg a meleg, nyári napok végén. A békés csöndet csupán néhány autó, a téren a vidáman játszó gyerekek hangos nevetése és a madarak csiripelése zavarja meg. Látni barátokat sétálni, biciklizni, amint megbeszélik az elmúlt nap eseményeit; látni fiatal párokat, amint a naplemente által vörösre színezett ég alatt suttogják egymás fülébe szerelmes szavaikat; látni időst és fiatalt egyaránt, amint élvezik a kellemes kora esti meleg, tiszta levegő érintését. Békés kép. Ki gondolná, hogy egy gyilkos sétál el mellette? Az idilli képet hirtelen egy pisztolydörrenés zavarja meg. Néhány másodperccel később egy fiatal fiú földre rogy és meghal.

• Végre kicsit hűvösebb van. És már a műszaknak is hamarosan vége! – örvendezett a hadnagy a kisváros rendőrkapitányságán egy vicclapot olvasva, s hideg teát szürcsölgetve. - Tizedes, el ne felejtsd a ma esti biliárdozást!
• A parancsot értettem, uram! – nevetett a tizedes. – Hagyjuk ezt a hivatalos modort, mindjárt vége a műszaknak! Nos, akkor mikor is indulunk?
• Na de tizedes! Na, jó, nyolc órára legyél a megbeszélt helyen!
• Máris jobb így, értettem, hadnagy!

– mondta megint nevetve a tizedes. A vidám beszélgetést hirtelen a telefon csörgése szakította félbe. Ez sosem volt jó jel. A legutóbbi alkalommal, mikor a műszak végén megcsörrent a telefon, egy zilált női hang kért segítséget: a férjét brutális módon gyilkolta meg a szomszédjuk. A hadnagy rémült arccal pillantott a tizedesre, majd hirtelen felkapta a telefont. A füléhez emelte és beleszólt:

• Rendőrkapitányság, tessék.
• Szerbusz, Lacikám, áll még a ma esti biliárdozás?
• Hányszor mondtam már, hogy ne az irodai telefonon hívj! Egyébként igen – mondta még kicsit remegő hangon, de már megnyugodva.
• Jó, jó, bocsánat. Na, csak ennyit akartam, szevasz!
• Este találkozunk, szevasz! – letette a telefont. – Egy pillanatra nagyon megijedtem. Emlékszel a legutóbbi esetre? Mikor a nő férjét többször is leszúrták, majd lapáttal…

Végigmondani már nem tudta, mert a telefon újfent csörgött.

• Óh, már megint, én esküszöm, ha megint ez a bolond hív… Városi rendőrkapitányság, tessék!
• Halló, kérem, azonnal jöjjenek a Széchenyi és a Sajó utca sarkára, a fiamat meglőtték – ezúttal egy nő szólt a telefonba síró hangon. A hadnagy falfehér arccal váltott egy rémült pillantást a tizedessel, majd ennyit mondott:
• Indulunk, és oda küldünk egy mentőt is.

Ezzel letette a telefont és már riasztotta is a bent tartózkodó kollégáit. – Ez egy hosszú este lesz – mondta a tizedesnek és már indult is a tett a helyszínére.

A helyszínen szörnyű látvány fogadta a kiérkező tiszteket. A megölt fiú körül barátaiból és az arra járókból egy kisebb körfal alakult már ki. A fiú felett édesanyja zokogott, aki még a rendőrök megérkezése után sem akarta elengedni fia holttestét. A hadnagy az anyához ment, hogy megpróbálja elvinni a helyszínről. Ekkor látta meg a fiú homlokán lőtt vérző sebet. A mentős már csupán a halál beálltát tudta megállapítani. A hadnagy döbbenten állt a holttest fölött. Még csak olyan tizenhat évesnek látszott a fiú, amit az anya szavai meg is erősítettek. Ki tehette ezt és miért? Mi oka lehetett bárkinek elvenni egy tizenhat éves gyerek életét? Lassan összeszedte magát a hadnagy, hiszen jól tudta: itt és most neki feladata van! Meg kell találnia az elkövetőt, hogy megkaphassa méltó büntetését.

• Látta valaki az esetet? – kérdezte az ott levőktől.
• Igen, mi. Itt álltunk a srácokkal, beszélgettünk, mikor hirtelen megjelent valaki biciklivel és anélkül, hogy megállt volna… Olyan gyorsan történt minden, fel sem fogtuk hirtelen

– válaszolta zilált hangon a fiú egyik barátja. Mindegyikőjük arcáról rémület tükröződött és láthatóan remegtek. A hadnagy azon tanakodott, hogy miért pont azt a fiút lőtte le, talán valami vitájuk lehetett? - Mindegy, ez most nem számít – gondolta.

• Láttátok, hogy merre ment? – kérdezte végül gondolataiból felrévedve.
• Igen, az elhagyott gyárépület felé ment, és ha jól láttuk be is szaladt.

Az elhagyott gyárépület a helyi fiatalok kedvenc helye volt. Bár az épületet veszélyesnek ítélték, nem zárták le, így a fiatalok szabadon ki-bejárkálhattak. De az épület amellett, hogy remek „játszóhelyet” biztosított, kitűnő búvóhely is volt. A beláthatatlan folyosók és a termekben hagyott gépek és alapanyagok számtalan lehetőséget jelentettek, ha valaki el akart bújni. - Ha az elkövető ott bújt el és fegyver van nála, bárkit könnyedén lelőhet – gondolta a hadnagy és intett egy csapat rendőrnek, hogy kövessék. Határozott léptekkel indult el az elhagyott gyárépület felé, de szíve hevesen vert. – Itt ma megöltek egy fiatal fiút. Még csak tizenhat volt, még alig tapasztalhatta meg az élet szépségeit és meg kellett halnia. Meg kell bűnhődnie annak, aki tette – folyton csak ez járt az agyában, miközben fokozta léptei ritmusát.

Az épületbe belépve csendben jelzett a többi rendőrnek, hogy váljanak szét. Négy társa és ő felmentek az épület emeletére, a többiek a földszinten maradtak. Hatalmas épület volt, és mivel az emeleten irodák voltak, szétváltak, és egyenként kezdték felmérni a szintet. A meglehetősen sötét épületben nagyon lassan haladtak. A hadnagy a csöndben tisztán hallotta szívének heves dobogását, de csupán egy dolog lebegett a szeme előtt: el kell kapnom az elkövetőt. Hirtelen valami zaj csapta meg a fülét az egyik kis irodahelyiség felől. A hang irányába indult, s amikor megtalálta a forrásnak vélt irodát, halkan belépett. Körülnézett, de nem látott semmit. A következő pillanatban, mikor már éppen tovább akart menni, hangos durranást hallott és a vállába égő fájdalom hasított. Egy golyó találta el. Odakapott, így elejtette a pisztolyát. A következő pillanatban egy alak tűnt fel az iroda túloldalán.

• Hadnagy, rég láttalak! – mondta.

Ismerős nekem ez a hang – gondolta a hadnagy. A fájdalomtól és a sötétségtől nehezen látta az alakot, aki egyre csak közelített. Kereste a pisztolyát, de nem találta. Az alak már elég közel ért ahhoz, hogy látható legyen kevés fénynél is és ekkor…

• Fiam! – kiáltotta. A néhány évvel korábban eltűnt fia állt a hadnaggyal szemben. Egy családi veszekedés alkalmával elment és soha többé nem tért vissza. És most itt áll vele szemben, végre újra láthatja. De hiába, megölt egy embert, és a törvény szemében csak egy gyilkos. - Az ő fia… egy gyilkos. – gondolta. Összezavarodott, minden porcikájában remegett.
• Nocsak, még megismersz?
• Miért ölted meg azt a fiút? – zavarodottságából feleszmélve hagyta el száját a kérdés.
• Néhány napja érkeztem a környékre. Véletlenül megtudtam, hogy te vagy a hadnagy, így biztos voltam benne, hogy ha elkövetek valami rendbontást, te biztosan ott leszel.
• Azért ölted meg azt a szerencsétlen fiút, hogy velem találkozz? – csattant fel rémülten a hadnagy.
• Igen – mondta gonoszt mosollyal az arcán -, kapóra jött a konokságod.
• Miattad meghalt egy ártatlan gyerek!
• Miattad pedig tönkrement az életem! De most mindenért megfizetsz. Viszlát, apám!

A fiú felemelte pisztolyát, egyenesen a hadnagy mellkasára célzott. A következő pillanatban pisztolydörrenés hallatszott. A hadnagy összerezzent. Nem őt érte a találat. – De hát akkor kit? – gondolta. Ekkor vette észre, hogy fia a mellkasához kap és összeesik.

• Hadnagy, jól van? – hallatszott a háttérből egy tiszt hangja.

A hadnagy csak némán biccentett.

• Hallottam a beszélgetést és eljöttem erre. Láttam, hogy éppen Önre emeli a pisztolyt és rögtön lőttem. – a tiszt felkapta adóvevőjét és beleszólt – Küldjenek egy orvost a gyárépület első emeletére, az elkövető meghalt és – ekkor vette észre a hadnagy vérző karját – a hadnagy megsérült.
• A fiam volt… - törte meg a pillanatnyi csendet a hadnagy.
• Hogyan? – kérdezte megrémülve a tiszt.
• Néhány éve tűnt el, a feleségemmel csúnyán összevesztünk, de már korábban is sokat veszekedtünk. Végül nem bírta tovább és elment. És most gyilkos lett.
• Uram, én, nem tudtam… csak azt láttam, hogy Önre emeli…
• Ne kérjen bocsánatot, helyesen cselekedett. Menjünk innen. A többi már a helyszínelők dolga.

A nap már nagyon alacsonyan járt, szinte már nem is lehetett látni a horizonton, amikor a kiérkezett két mentőkocsiba betették a két letakart holttestet. A hadnagy még mindig nem tért magához a rémülettől. Önmagát hibáztatta mindenért. Odament a halott fiú édesanyjához, és csak ennyit mondott:

• Sajnálom. Őszinte részvétem.

Az anya némán biccentett, de azt nem is tudta, hogy a hadnagy micsoda lelki tusát vívott ez alatt. – Az én hibám – gondolta. Beült az autójába és elhajtott.

Naplemente volt. Őszi naplemente. A hűvös őszi levegő és a korábban érkező sötétség miatt a szokásosnál is kevesebb ember volt az utakon. Fél év telt el az eset óta és a hadnagynak is sikerült túltennie magát a történteken. Már csupán a karján levő apró seb emlékezteti néha arra az estére. Ez az eset is bebizonyította, hogy egy békés kisvárosban is történhetnek rémisztő gyilkosságok. De az élet megy tovább, ez igaz mind a kisváros lakóira, mind a rendőrkapitányságon levő tisztekre. Ugyanúgy végzi mindenki a dolgát, hiszen megállni nem lehet. A hadnagy és a tizedes a szokásos módon készülődtek a műszak végén az esti biliárdozásra, amikor megcsörrent a telefon…

Komment írásához jelentkezz be
Bejelentkezés