Koli-story

Nos, kis lazításképp egy történetet szeretnék nektek bemutatni, mely a Koli-story címet kapta, és egy kollégista szobatársaság egy napját mutatja be. A történet és a karakterek fiktívek, de bizonyos pontokan a valóságból táplálkoznak. Jó szórakozást hozzá! :)

1. fejezet

Nem hittem el, ami történik. Nem állok nagy csajozó-gép hírében, így a szemem láttára lezajló jelenet különösen szürreálisan hatott. Mindenesetre az a hosszú, barna hajú, nem túl magas, karcsú lány felém tartott. Letettem a sört a kezemből, mert féltem, hogy kábultságomban kiöntöm, így már bátran figyelve lépteit. A háttérből hallatszó zenével kombinálva amolyan gagyi amerikai film hatása volt az egésznek. Lassú léptekkel tartott felém, szemében vágy tükröződött – kezdtem egyre zavarodottabb lenni. Már össze-vissza kalapált a szívem, mikor végre odaért hozzám. Megállt, megfogta a kezem, s a táncparkett felé vonszolt – ilyen határozott nővel még életemben nem találkoztam. Táncolni kezdtünk, átkarolt, és a fülembe akart súgni valamit, amikor hirtelen, egész közelről és hangosan felcsendült a jól ismert dallam: „never gonna give you up, never gonna let you down…”. Teljesen összezavarodtam, de ebben a pillanatban hatalmas puffanással földet érve a padlón felébredtem. Felkaptam a telefonom, amin a 9 óra 30 percre beállított ébresztés még mindig vígan dalolta, hogy „never gonna give you up…”.

• I’ve got rickrolled…

– gondoltam magamban ironikusan, még enyhén félkómásan, fájó fejemet dörzsölgetve, amely elég durva módon találkozott a padlóval. De legalább egész gyorsan felébredtem. Éreztem, ez a nap egészen más lesz, mint a többi: még unalmasabb és fárasztóbb. Bocsánat a cinizmusért, de a tapasztalat ezt mutatja. Szétnéztem a szobában: még félhomály volt, ez így elég meglepően hatott fél 10-kor, de csak addig, míg meg nem hallottam a szakadó eső zaját. A harmadik emeleti kolis szobánk jelenleg is ugyanolyan kupis volt, mint mindig. De nem csoda, három fiú lakja, akiknek nem erősségük a takarítás. Valami mégis más volt ezen a reggelen. Még a madarak is máshogy csipogtak… Várjunk csak, ó persze, szobatársam kínai kakukkos órája jelezte neki is, hogy ideje felkelni. Ám ezen a reggelen ez elég körülményes dolognak tűnt, tudniillik, az előző este kissé hosszúra sikerült mindannyiunknak. Fejembe hasított a gondolat – na meg a fájdalom a földet-éréstől – vajon csináltunk-e valami oltári nagy hülyeséget az előző este. Reméltem, hogy nem. Mióta láttam a Másnaposok című filmet, kicsit óvatosabb vagyok bulizás terén. Valószínűleg még nem lehetett egészen tiszta az agyam, mert úgy döntöttem, megnézem nincs-e a wc-ben egy tigris: „meglepő” módon nem volt. Visszatértem a szobába, ahol szobatársam még mindig mélyen aludt – persze, lecsapta az órát, ami kibillenve az egyensúlyából a földre zuhant és darabokra tört. 301-es szoba, „idegesítő madarak” 1:0.

2. fejezet

Szóval elkezdődött a hétvége. Mert, hogy péntek volt, méghozzá a vizsgaidőszak előtti utolsó hét. Hurrá, mondanom sem kell talán, csöppet sem vártuk, de úgy döntöttünk, kicsit kiengedjük a gőzt, mielőtt belevetjük magunkat a tanulásba. Egyébként be sem mutattam még a szoba lakóit, azt hiszem, ideje megtennem. Infósok vagyunk mind, szóval, aki belép a szobánkba, jellegzetes látvány fogadja: három számítógép megy szakadatlanul, és ha épp nem a facebook-ot bújjuk, akkor természetesen játszunk, ritkább esetben programozunk. Mosatlan tányérok és poharak találhatóak mindenfele, na meg persze rengeteg pizzás és energiaitalos doboz. Mellékesen megjegyezném, a szobánk egymaga bonyolít akkora netforgalmat, mint az egész emelet: kaptunk is már a fejünkre a rendszergazdától. De minket nem érdekel, ha letilt minket a hálózatról, az nekünk csöppet sem akadály. Ámbár szerény személyünk csöppet sem tükrözi mivoltunkat. A legidősebb srác, Zoli, zenész. Tudjuk mikor ideges, mert olyankor maximális hangerőre csavarja a hangfalat, és a lehető legzúzósabb metál zenéket hallgatja, amit mi megvető pillantással nyugtázunk. Többet nem tehetünk, ha szólunk neki emiatt, előszedi screamo gyűjteményét – amit mi már végképp nem akarunk. A legfiatalabb, Sanyi, színészi vénával áldotta meg az ég. Számtalan szerepe volt már kisebb-nagyobb előadásokban, néha csupán statisztaként, de volt már a darab főszereplője is. Mindezzel nem is lenne semmi gond, ha tudnánk, mikor nem hazudik. Nemrég történt meg, hogy azt ecsetelte, egyetlen este alatt, három lánnyal volt dolga egy buliban, ahova egy régi haverjával ment. Arra persze nem számított, hogy pár nappal később betoppant hozzánk ez a haverja, és persze őt kereste. Míg várt rá, szóba elegyedtünk, kérdeztük, hogy milyen volt a buli, amikor is meglepődötten azt kérdezte: milyen buli? Mint kiderült, Sanyi barátunk azt az éjszakát valóban három nővel töltötte: a két húgával és az anyjával. Hazavitte a szennyesét, mivel túl lusta volt a koliban kimosni. Magamat hagytam a végére, ahogy azt az illem is megköveteli. Viktor vagyok és rajzolok. Bármit, bármikor, ha úgy van, unalmamban akár egy rövid képregényt összehozok egy óra alatt. Az érdekes csupán az, hogy rajzból alig bírtam gimiben összekaparni a kettest minden év végén. Vagy én voltam ennyire béna, vagy a tanár egy idióta. Egy közös van azonban mindhármunkban: pillanatnyilag mind szinglik vagyunk. Persze egyetemen ennek is megvannak az előnyei, amit persze ki is használunk. Csodálom is, hogy most egyikőnk sem egy csaj mellett ébredt, akit az előző este szedtünk fel. Hirtelen kopogtak az ajtón…

3. fejezet

• Jó reggelt kívánok, jöttünk ágyneműt cserélni

– hangzott a szobába toppanó takarítónő – Zoli kicsit durvább néven szokta emlegetni őket – madárcsiripeléssel felérő, csodálatosan trillázó hangja (értsd, rettentő csicsergős, másnaposan, korán reggel a pokolba kívánod).

• Jó reggelt – morogtam halkan, még a földön ülve -, szerintem ők még egyhamar nem fognak felkelni

– mutattam a két alvó szobatársamra.

• Bízza csak ide!

– mondta a takarítónő sunyi vigyorral az arcán, mire úgy elkezdte rázni Zolit, mintha egy földrengés vonult volna végig a szobán. Zoli felriadva, kivetnivalókat csöppet sem maga után hagyó stílusában minden szépet kívánt a takarítónőnek és legközvetlenebb rokonainak – már ha érted, mire gondolok -, melyet a takarítónő csak elfojtott nevetéssel nyugtázott. Lassan megpróbáltam magam összeszedni én is, Sanyit pedig már nem kellett ébreszteni, ő felébredt Zoli monológjára. Mikor végeztek a takarítók, Zoli még mindig a takarító édesanyját emlegette fennkölt stílusban, én már személy szerint kezdtem unni, de azért magamban jókat nevettem rajta. Úgy döntöttem, csinálok egy kávét, mert még mindig nem bírtam teljesen kinyitni a szemem, szóval bögrével és egy tasak, általam csak sok-az-egyben kávénak hívott az-ég-tudja-milyen-összetevőkből álló kávéporral a kezemben elindultam a konyhába. Még mindig félkómásan, betépett csiga sebességével sétáltam a folyosón, mikor is sikeresen beleütköztem valakibe.

• Jaj, bocs, ne haragudj – kezdtem bocsánatért esedezni, mikor is…
• Szia! Jaj, semmi baj, hogy vagy?

– kérdezte a lány, akibe az imént „belerohantam nagy sebességgel”. A köszönés alapján úgy véltem, ismerjük egymást és csakugyan ismerősnek tűnt, de emlékeimben kutatva, csak egy homályos kép derengett arról, hogy a bulin táncoltam valakivel, aki mintha hasonlítana erre a lányra.

• Szia – szólaltam meg végül félénken –, ismerjük egymást?
• Nem emlékszel? Tegnap találkoztunk a bulin – szóval jól gondoltam, ő az a lány.
• Ne haragudj, kicsit sikerült felönteni a garatra, elég homályos az előző este…
• Azt megértem – felelte nevetve -, te meg két haverod…
• Fú, légyszi, inkább ne is folytasd, azt hiszem, nem akarok tudni róla.
• Rendben – mondta nevetve. – Találkozhatnánk ma.

Na, ez volt az a fordulat, amiről körülbelül álmodni sem mertem volna, de azért persze örültem neki, tényleg kedvem lett volna megismerni őt jobban (ha már részegen találkoztam vele).

• Ez jó ötlet, valóban. Mondjuk este 7-kor?
• Megfelel. A 317-ben lakom. Akkor majd este. Szia – mondta, miközben végigmért a szemével és kuncogni kezdett, amit nem egészen tudtam mire vélni, de különösebben nem is foglalkoztatott.
• Szia!

Úgy éreztem ebben a pillanatban, hogy mégsem indul olyan rosszul ez a nap, mint gondoltam.

• Ki volt a csaj? – ekkor jelent meg mögöttem Sanyi. Na, neki pont nem akartam beszélni róla, szóval nem egészen örültem.
• Tegnap ott volt a bulin. Azt hiszem, vele táncoltam. Este találkozunk.
• Ez az, csődörkém, gratulálok, aztán csak okosan! – mondta röhögve.
• Nyughass… Amúgy meg, mesélj csak, mi van azzal a 47 éves nővel, akit múlthéten szedtél fel? Az az… albán? Litván?
• Indiai és 39, jól van?! Indiai! Nem albán, nem litván és nem is 47. Csak 39… És igenis jó csaj volt! Vagyis… részegen annak tűnt... meg csak köbö 20-nak…
• Jól van, Sanyikám, jól van, aztán csak okosan

– mondtam sunyi vigyorral. Sanyi jobbnak vélte csendben továbbállni, ami szerintem is jó döntés volt. Ja, én meg közben a konyhába értem, ahol három női szempár szegeződött rám azonnal. Ekkor tűnt fel végre, hogy egy szál boxerben sétáltam ki…

4. fejezet

Délután kettőkor még mindig szakadatlanul szakadt az eső, szóval olyannyira unatkoztam, hogy nekiálltam tanulni. Eme drámába illő fordulat még engem is szörnyen meglepett, de nem volt mit tenni, hiába a másnap, a hasogató fej és a kavargó gyomor, a vizsgák vészesen közeledtek. Persze odafigyelni nem nagyon tudtam, végig a 317-es szoba ismerősen ismeretlen lakója járt az eszemben. Irtózatos módon pörgött az agyam, próbáltam felidézni az előző estét, és kezdett is néhány kép bevillanni, de ő valahogy nagyon kiesett. Szerencsémre nyugodtan töprenghettem, senki sem zavart ugyanis ebben: Zoli úgy döntött, alszik még egy jót, Sanyi pedig meglepő módon felszívódott. A reggeli beszélgetésünk óta nem láttam, ami kicsit ugyan fura volt, de csöppet sem érdekelt. – Lehet meglátogatta az indiai barátnőjét – gondoltam magamban, s önkéntelenül elvigyorodtam. Végül azonban én sem bírtam tovább, elnyomott az álom a jegyzeteim fölött, szóval követtem Zoli példáját… Később felriadtam valamire. Magam sem tudom, mire, egyszerűen csak kinyílt a szemem. A gyors ébredési fázisomat fokozta, hogy a telefonomra pillantva megláttam, mennyi az idő: 18:52. Irtózatos sebességgel pattantam ki az ágyból, kicsit összeszedtem magam, elindultam kifele, de arra nem számítottam, hogy mikor kilépek a szobából, ő már az ajtóban fog várni.

• Késtél

– mondta eme hibámat szimpla tényként közölve.

• Tudom, ne haragudj, kissé elszenderedtem

– kezdtem szabadkozni, de megrázta a fejét: „semmi baj”. Úgy éreztem, nem a terveim szerint indul ez a „randi”, de nem foglalkoztam vele különösebben, gondoltam, most az egyszer lehetnék spontán, veszíteni nem veszíthetek vele. Mint lassacskán kiderült, nem volt ez rossz döntés, egész hosszadalmas beszélgetésbe elegyedtünk, de valami gyanús volt nekem. Végül a következő kérdésével vált minden világossá:

• Figyelj, öhm, meg tudnád adni szobatársad telefonszámát? Azt hiszem, talán… Sanyi a neve. Ja, meg melyik szobában is laktok?

Ekkor esett le, hogy kérem szépen én itt bizony nagyon csúnyán pofára lettem ejtve. Csupán a szokásos történt, a királylányt viszi a szőke görény fehér öszvéren, a torony recepciósa meg hoppon marad. Ilyen az én szerencsém. Persze, még egy válasszal illett megilletnem a hölgyet, így megadtam neki a kért telefon- és szoba-számot, közben kínos mosolyt erőltetve az arcomra, amely azt a látszatot keltette, hogy ez engem csöppet sem lepett meg.

• Köszi

– mondta hatalmas mosollyal az arcán – jaj, majd akkor hogy fog mosolyogni , ha Sanyi szőrösen, még mindig alkoholszagú lehelettel, és izzadtságszagúan ajtót nyit neki – ugyanis őt ismerve biztosan képtelen volt a délután alatt rendbe szedni magát - és rögtön ezután még be is veti legmegragadóbb csajozó szövegét („Helló cica, van gazdád?”). Ha egyáltalán már ott találja a szobában. De nem szóltam egy szót se, nem akartam előre kiábrándítani szegényt. Úgy döntöttem, megiszok egy sört a koli sörözőjében, csak ezután indultam el felfele a szobámba, amikor is duzzogva, undorral az arcán jött velem szembe az iménti lány. Széles vigyorral az arcomon köszöntem neki, mire ő halkan annyit mormolt el az orra alatt, hogy „bunkók”, majd sietve továbbment. Elkapott a röhögés, de ekkor valaki a nevemet kiáltotta.

• Viktor, várj meg!

– ismerősen csengett a hang, megfordultam és azonnal beugrott: vele táncoltam a buliban! Nocsak, mégis jó lehet még a ma este? Nos, ez már egy másik koli-story… ;)

Komment írásához jelentkezz be
Bejelentkezés